A MÁSZ története

Több éves előkészítés, utánjárás és bürokratikus ügyintézést követően a magyarországi állatkertek és vadasparkok megkapták az engedélyt (a BM-től) hogy “Magyar Állatkertek Szövetsége” néven egy szakmai szervezetet hozzanak létre. Az alakuló közgyűlés 1983. november 14-én, Nyíregyházán volt.

A Szövetség alapító tagjai kilenc intézmény és egy díszmadártenyésztő egyesület voltak, így jött össze a minimálisan kötelező 10 tag, ennél kisebb létszámmal nem alakulhatott volna meg a MÁSZ. Az alapító szervezetek a következők voltak:

• Budapest Főváros Állat- és Növénykertje, Budapest
• Nagyerdei Kultúrpark, Debrecen
• Május 1. Kultúrpark, Győr
• Hűtőgépgyár Kultúrparkja, Jászberény
• Műkerti Vadaspark, Kecskemét
• Sóstói Kultúrpark, Nyíregyháza
• Mecseki Kultúrpark, Pécs
• H15.sz. Díszmadár Csoport, Pécs
• Kittenberger Kálmán Zoo, Állatkert, Veszprém
• Budavidéki Állami Erdő- és Vadgazdaság, Budapest

A Szövetség létrehozásán több intézmény vezetője működött együtt, de a munka oroszlánrészét Dr. Fülöp István, a pécsi (Mecseki Kultúrpark) és Kasza László veszprémi igazgatók végezték. Vélhetően ez tükröződik abban is, hogy a Szövetség elnökévé Dr. Fülöp Istvánt választották meg, díszelnöke pedig az időközben nyugdíjba vonult Kasza László (aki ezt a megtisztelő címet a közelmúltban bekövetkezett haláláig viselte) lett.

Az alakuló közgyűlést előkészítő időszak jelentős szervezőmunkát jelentett, hiszen a vezetőség kiválasztása sokoldalú egyeztetést kívánt, egyrészt különféle államigazgatási és más felügyeleti szervekkel, másrészt az alapító intézmények között. Jellemző, hogy a különféle bizottságok tagjainak száma és a tisztségviselők létszáma pontosan megegyezett a tagok létszámával. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy ekkortájt a nagy nehezen engedélyezett egyesületek számára jogszabály írta elő, hogy mely bizottságokat kötelező megalakítani, és azokba hány tagot kötelező megválasztani. A hagyomány szerint ebben az időszakban született az az egyezség is, mely szerint az elnököt mindig valamelyik vidéki tagintézmény, az alelnököt pedig Budapest adja. A szájhagyomány ezt tartja előkészítő időszak legnehezebb megállapodásának.

A Szövetség székhelye a megalakulás óta a Fővárosi Állat és Növénykert (1146 Budapest, Állatkerti krt. 6-12.), levelezési címe, pedig a mindenkori elnök székhelye.

Az első “Alapszabály” a Szövetség legfontosabb céljaiként a tagintézmények érdekeinek képviseletét, a szakmai munka összehangolását, a tagok közötti információcsere megszervezését, a biológiai és természetvédelmi ismeretterjesztés közös alapokra helyezését, fejlesztését határozta meg.

A Szövetségnek rendes-, pártoló- és tiszteletbeli- tagjai lehettek és lehetnek ma is. A rendes tagok között szerepelt például a ’80-as évek közepétől, a ’90-es évek elejéig (a megszűnéséig) a dunaújvárosi “Lóri Madárpark” is. A miskolci (1983) és a szegedi (1989) vadasparkok megalapítását és belépését követően az állatkertnek tekinthető tagintézmények köre 11-re nőtt (1986 – 1990). A pécsi “H15 sz. Díszmadártenyésztő Csoport” tagsági viszonya 1993-ban szűnt meg. Ezzel kialakult a Szövetség többé – kevésbé stabil tagjainak köre (megjegyezzük, hogy a Tropikárium 2003 – 2006 között a tagok sorába tartozott), amely még napjainkra sem változott meg.

A Szövetség tevékenysége, illetve annak hangsúlyos pontjai is nagyon sokat változtak az alapítástól napjainkig. Az első évek az útkeresés jegyében teltek, amolyan baráti társaságként működött a szervezet. Az esedékes összejöveteleken a költségvetési, támogatási kérdések mellett egyre gyakoribbak voltak az egyes technikai, biztonsági problémák megoldására vonatkozó javaslatok megbeszélése. A többnyire társadalmi munkában, maradék- és hulladékanyagokból megépített, fiatal vidéki állatkertek számára a biztonságos működés gyakorlatának kialakítása sorskérdés volt. A debreceni, győri és pécsi állatkertek műszaki gárdája – a budapesti mellett – sok olyan megoldást dolgozott ki, amelyek elterjedtek, és ma már senki sem tartja számon azok eredetét.

A ’80-s évek vége, ’90-es évek eleje más természetű kérdések megválaszolását kényszeríttette ki. Egyrészt az Európa szerte megjelenő és megerősödő állatvédelmi mozgalmak nyíltan támadták az állatkerteket, megkérdőjelezték létjogosultságukat, a korszerűtlen, állattartási és bemutatási gyakorlatot (pl. 1990 -91-ben csak kevésen múlt, hogy a patinás Schönbrunn-i Állatkertet nem zárták be). Nem történt ez másként Magyarországon sem.

Másrészt 1990-ről 1991-re mintegy 30 %-kal (kb. 1 millióval) csökkent a magyar állatkertek látogatottsága, ami az akkor még rendkívül alacsony belépőjegyárak ellenére is gazdálkodási problémákat okozott, több helyen is felvetődött a fennmaradás kérdése. Tehát két fontos kérdést is helyesen kellet megválaszolni ebben az időszakban: milyen módon biztosítható a magyar állatkertek fennmaradásának gazdasági alapja, illetve megtalálni azt a szakmailag megalapozott utat, amely vonzó, látványos és állatbarát, tehát hiteles állatkerteket tud az ezredforduló közönségének kínálni.

A Szövetség az évtized közepére már az élére tudott állni az állatkertész szakma megújulásának. A felesleges viták, hadakozás helyett megfogalmazta az állatkertekkel szemben támasztható szakmai és etikai követelményeket. Kitartó lobbizásba kezdett a radikálisan megváltozott törvényi, jogszabályi előírások megvalósításához szükséges támogatás előteremtésére. Hirdette és vallotta, hogy a környezet és természettudatos gondolkodás- és életmód kialakításának fontos színterei a hiteles állatkertek. Hitelességük visszaszerzéséhez segítségre van szükségük, annak elveszítése a ’90-es évek előtti időszakban következett be, gazdasági hátterét, okait nem volt lehetőségük befolyásolni.

A kitartás eredményeként 2003 – 2006 között létrejött egy központi pályázati alap (ennek a nagysága csak töredéke volt a tényleges szükségletnek), amelynek segítségével a kertek döntő többsége képes volt megszabadulni a ketrecektől, a múlt legkevésbé vállalható állattartási hagyományaitól, emberfeletti gazdasági teljesítményeket is produkálva. Példaértékű,ahogy a tagszervezetek együttműködtek és konszenzusra jutottak az alapok elosztásában és felhasználásában.

Mindeközben felnőtt egy új állatkerti szakembergárda, akik a saját tanult mesterségük nyelvén tudják megfogalmazni az állattartás és bemutatás, a gazdálkodás, a zoopedagógia, a természetvédelem, kérdéseit, kihívásait, az azokra adandó választ. A Szövetség szervezésében, vagy támogatásával rendezett szakmai találkozók, konferenciák (állatorvosok, zoopedagógusok, a veszprémi zoodisputák stb) teremtették és teremtik meg azokat a kereteket és alkalmakat, ahol a jelen és a jövő kérdései rendre megvitatásra kerülnek, megismerhetők a nemzetközi trendek, tudományos és szakmai irányzatok.
A vázolt fejlődéstörténet egyik legfontosabb eredménye, hogy a Szövetség a maga sajátos, alkalmanként ellentmondásoktól sem mentes tevékenységével hozzájárult ahhoz, hogy a mai magyar állatkertek többsége a szakma európai és világszervezeteinek elismert tagjaivá váltak.